ez a tanulmány a Naprendszer kialakulásának egységes forgatókönyvét vázolja fel, összhangban az asztrofizikai korlátokkal. A Jupiter magja növekedhetett volna a planetezimálok elszabadult felhalmozódásával olyan tömegre, amely elegendő ahhoz, hogy 5 x 105-106 éves nagyságrendben megindítsa a gáz gyors felhalmozódását, feltéve, hogy a szilárd anyagok felületi sűrűsége az akkumulációs zónájában legalább 5-10-szer nagyobb volt, mint amit a protoplanetáris korong minimális tömegmodelljei megkövetelnek. Miután a Jupiter nagy mennyiségű ködgázt halmozott fel, gravitációsan szétszórhatta a közelben maradt planetezimálokat pályákra, amelyek a Naprendszerből való meneküléshez vezettek. A Mars-aszteroidák akkréciós zónájában lévő planetezimálok nagy része a Jupiterrel való rezonanciák és/vagy a Jupiter akkréciós zónájából befelé szétszórt testekkel való kölcsönhatások miatt zavarhatta volna a Jupitert keresztező pályákat; az ilyen Jupiter-keresztező pályák később a naprendszerből való kilökődéshez vezettek volna. Azonban a felesleges tömeg eltávolítása a naptól 1 AU felé sokkal nehezebb lett volna. A belső bolygók és az aszteroidák ezen a képen akkor számolhatók el, ha a napköd felszíni sűrűsége viszonylag egyenletes (nem csökken gyorsabban, mint az r−12) A Jupiter pályáján. A protoplanetáris korong teljes tömege kevesebb lehetett, mint a naptömeg egytizede, feltéve, hogy a felületi sűrűség meredekebben csökkent, mint az R−1 A Szaturnusz pályáján túl. A köd külső régiói még mindig elegendő szilárd anyagot tartalmaztak ahhoz, hogy megmagyarázzák az Uránusz és a Neptunusz növekedését 5 x 106-108 év alatt, valamint az üstökösök egyidejű kilökődését az Oort-felhőbe. Egy ilyen protoplanetáris korong kialakulása jelentős tömeg-és szögmozgást igényel, és összhangban van a napköd viszkózus akkréciós korongmodelljeivel.