Magyarország a dualizmus alatt
az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés helyreállította Magyarország területi integritását, és valódi belső függetlenséget adott neki, mint 1526 óta élvezett; az uralkodó belső hatáskörei szigorúan korlátozottak voltak. A külügyek és a honvédelem terén azonban Magyarország még mindig csak a monarchia részét képezte, és érdekei ezeken a területeken össze kellett hangolódniuk a többi alkotóelem érdekeivel. De Magyarországnak nagy beleszólása volt a monarchia politikájába ezeken a területeken, és élvezte azt a nagy előnyt—amelyet a kompromisszum tárgyalásakor a józanabb emberek, köztük de Evolution—ok is súlyosan megterheltek -, hogy annak a nagyhatalomnak az erőforrásai, amelynek részét képezte, az ország mögött álltak. Egyesek számára azonban az ár még mindig túl magasnak tűnt, és Magyarország parlamenti életét 1867 és 1918 között a kompromisszum támogatói és ellenzői közötti konfliktus uralta. Ez utóbbi a teljes szeparatistáktól azokig terjedt, akik elméletileg elfogadták a kompromisszumot, de meg akarták változtatni annak részleteit.
A szurkolók a Kompromisszumot, akkor ismert, mint a Deák Párt tartott hivatal első, de hamarosan bekerült az ilyen pénzügyi, illetve a személyes nehézségek, hogy teljes káosz fenyegeti. Ezt akkor sikerült elkerülni, amikor 1875-ben a mérsékelt nacionalista balközép vezetője, K. A. M. Tisza egyesítette pártját a de. A. D.-K maradékaival egy olyan program keretében, amely a politikai és pénzügyi helyzet stabilizálódásáig a párt fő követeléseinek hűtőbe helyezését jelentette. Ez az új Liberális Párt ezután közel 30 évig töltötte be hivatalát. Ezekben az években a kompromisszum sértetlen maradt, de egyre nagyobb súrlódások voltak Bécs ellen a hadsereg felett, amelyet a magyarok valamilyen oknál fogva ellenséges szellemnek tekintettek, a kompromisszum gazdasági rendelkezései, valamint a magyar részvétel kérdése a Nemzeti Bank irányításában. Az 1889-es hadsereg kérdése fordulópontot jelentett, amely után a kompromisszum támogatói, akik mögött a korona állt, és nacionalista ellenfelei között tartósan feszült volt a kapcsolat.
a feszültség 1903-ban érte el csúcspontját, amikor a “nemzeti ellenzék” akadályozása gyakorlatilag lehetetlenné tette a parlamenti kormányzást. A miniszterelnök, VII. István, Tisza Gróf (K. A.) feloszlatta a Parlamentet. Az 1905. januári választások parlamenti többséget adtak a nemzeti pártok koalíciójának, de Ferenc József nem volt hajlandó rájuk bízni a kormányt programjuk alapján, amely nemzeti engedményeket tartalmazott a hadsereg felett. A parlamenten kívüli kormány időszaka 1906 áprilisáig következett, amikor a koalíciós vezetők a választójog meghosszabbításának fenyegetésével, ha ellenszegülőnek bizonyulnak, titkos kötelezettségvállalást adtak a királynak, miszerint kinevezésük esetén nem nyomják meg programjuk lényegét. Ennek alapján koalíciós kormányt nevezett ki, de egy liberális, s Wekerle-I főbérlő alatt. Így megkötött kezükkel a koalíció nyomorult bemutatót tett. Tisza újraszervezte a Liberális Pártot, mint a nemzeti munka pártját, és az 1910-es választásokon ez a párt nagy többséget szerzett. Miután Károly, Gróf Khuen-Héderváry (1910-12), valamint Lukács László (1912-13), Tisza magát újra lett miniszterelnök, valamint a Ferenc József megszűnt nyomja meg a kereslet a hatékony franchise reform, amely a Tisza volt feltartóztathatatlanul szemben—inkább nemzeti, mint szociális okok miatt. (Attól tartott, hogy az Általános férfiúi választójog esetén a nemzeti kisebbségek összefognak a politikai radikálisokkal, és megszüntetik a Magyar állam feletti ellenőrzést.)
Interfoto MTI, Magyarország