az innováció és a kreativitás történetében narratív küzdelmet láthatunk, a kézművesség és az elmélet küzdelmét. Pontosabban, az akadémiai intézmények gyakran hangsúlyozták a tudósok munkáját a bádogosok és a munkahelyi adaptációkból származó innovációk rovására. A kontinentális sodródás története példa, vagy mondhatni részleges példa. A kontinentális sodródás elméletét részletesen megfogalmazta Alfred Wegener 1912-ben (bár csak a huszadik század második felében fogadták el széles körben, amikor a lemeztektonikát szélesebb körben megértették az óceán közepén fekvő gerincek felfedezésével). Az a gondolat, hogy a kontinensek egyszer illeszkednek egymáshoz, már régen megelőzte Wegenert. Valójában, amint azt sejteni lehet, ennek az ötletnek a legkorábbi ismert támogatója térképész volt: Abraham Ortelius (1527-1598).
Ortelius flamand térképész volt Antwerpenben, Habsburg Hollandia aki hírnevet szerzett az első modern alkotójaként atlas Theatrum Orbis Terrarum (a világ színháza, 1570). A kontinentális sodródás gondolatának a részletekre való kimerítő figyelme révén kellett felmerülnie magnum opus. Precíziós műszerekkel és viszonylag megbízható információforrásokkal felfegyverkezve Ortelius képes volt forradalmi pontosságú térképeket készíteni az ő korukra. Megjegyezte, hogy Amerika “” elszakadt Európától és Afrikától . . . földrengések és árvizek által” és “”a törés maradványai feltárulnak, ha valaki előhoz egy világtérképet, és gondosan megvizsgálja a három partját.”
Ortelius alulról felfelé mutató érvelése a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a pragmatikus gondolkodás tankönyvi példája. Azt is meg kell jegyezni, hogy a geológia csak a tizenkilencedik század fordulóján jelent meg különálló tudományos területként. A kontinentális sodródás elmélete a lemeztektonika részhalmazává vált a tengerfenék terjedésének validálásával a huszadik század közepén.
https://pubs.usgs.gov/gip/dynamic/historical.html
lásd James Hutton és Abraham Gottlob Werner munkásságát.