2015-ben egy olaszországi pszichológus kitalálta, hogyan lehet előidézni egy drogmentes megváltozott tudatállapotot azáltal, hogy megkért 20 önkéntest, hogy üljenek és bámuljanak egymás szemébe 10 percig egyhuzamban.
a megtévesztően egyszerű feladat nem csak furcsa ‘testen kívüli’ élményeket hozott az önkénteseknek, hanem szörnyeket, rokonokat és önmagukat is hallucinált partnerük arcán.
a kísérletben, amelyet Giovanni Caputo vezetett az Urbino Egyetemről, 20 fiatal felnőtt (15 nő) párosult, ültek egy gyengén megvilágított szobában, 1 méterre egymástól, és 10 percig bámultak partnerük szemébe.
a szoba világítása elég erős volt ahhoz, hogy az önkéntesek könnyen felismerhessék partnerük arcvonásait, de elég alacsony ahhoz, hogy csökkentsék általános színérzékelésüket.
egy további 20 önkéntesből álló kontrollcsoportot arra kértek, hogy üljenek és bámuljanak 10 percig egy másik gyengén megvilágított szobában párban, de székeik üres fal felé néztek. Az önkénteseknek nagyon keveset mondtak a tanulmány céljáról, csak azt, hogy “nyitott szemmel meditatív élményhez”kapcsolódott.
miután letelt a 10 perc, az önkénteseket arra kérték, hogy töltsenek ki kérdőíveket arról, hogy mit tapasztaltak a kísérlet során és után.
az egyik kérdőív az önkéntesek által esetleg tapasztalt disszociatív tünetekre összpontosított, egy másik pedig arról kérdezte őket, hogy mit érzékelnek partnerük arcán (szem-bámuló csoport) vagy saját arcukon (kontroll csoport).
a disszociáció a pszichológiában használt kifejezés olyan pszichológiai tapasztalatok egész sorának leírására, amelyek miatt az ember elszakad a közvetlen környezetétől.
az olyan tüneteket, mint a memóriavesztés, mindent torz színben látni, vagy úgy érezni, hogy a világ nem valódi, a bántalmazás és a trauma okozhatja; drogok, mint a ketamin, alkohol, és LSD; és most, úgy tűnik, arc-bámult.
“a szem-bámuló csoport résztvevői azt mondták, hogy lenyűgöző élményük volt, mint bármi, amit korábban éreztek” – írta Christian Jarrett a brit Pszichológiai Társaság kutatási Digestje abban az időben.
a Journal Psychiatry Research című folyóiratban Caputo elmondta, hogy a szemet bámuló csoport minden kérdőívben felülmúlta a kontrollcsoportot, ami azt sugallja, hogy valami, ami 10 percig megszakítás nélkül bámult egy másik ember szemébe, mély hatással volt vizuális érzékelésükre és mentális állapotukra.
Jarrett magyarázza:
“a disszociatív állapotok tesztjén a legerősebb minősítést adták a csökkentett színintenzitással, a vártnál csendesebbnek vagy hangosabbnak tűnő hangokkal, a távolba kerüléssel és az idő elhúzódásával kapcsolatos elemekhez. A strange-face kérdőíven a szemet bámuló csoport 90 százaléka egyetértett abban, hogy valamilyen deformált arcvonást látott, 75 százalékuk azt mondta, hogy szörnyet látott, 50 százalékuk azt mondta, hogy saját arcának aspektusait látta partnerük arcán, és 15 százalékuk azt mondta, hogy rokon arcát látta.”
az eredmények felidézték azt, amit Caputo még 2010-ben talált, amikor hasonló kísérletet végzett 50 önkéntessel, akik 10 percig tükörbe bámulták magukat. A furcsa-arc a tükörben illúzió című cikk arról számol be, hogy kevesebb mint egy perc múlva az önkéntesek elkezdték látni, amit Caputo “furcsa arc illúziónak”nevez.
“a résztvevők leírásai magukban foglalták saját arcuk hatalmas deformációit; élő vagy elhunyt szülők arcát; archetipikus arcokat, például egy idős nőt, gyermeket vagy egy ős portréját; állati arcokat, például macskát, disznót vagy oroszlánt; sőt fantasztikus és szörnyű lényeket is”-írták Susana Martinez-Conde és Stephen L. Macknik.
“mind az 50 résztvevő “másság” érzéseiről számolt be, amikor hirtelen ismeretlen arccal szembesült. Néhányan erős érzelmeket éreztek.”
a brit Pszichológiai Társaság Jarrett szerint, míg a kísérlet szemet bámuló csoportja átlagosan csak 2, 45 ponttal magasabb pontszámot ért el, mint a kontrollcsoport kérdőíveiben (amelyek ötpontos skálát használtak, ahol a 0 “egyáltalán nem”, és az 5 “rendkívül” lenne), Caputo szerint a hatások erősebbek voltak, mint a 2010-es tükör-bámuló önkéntesek.
tehát mi folyik itt? Martinez-Conde és Macknik elmagyarázzák, hogy valószínűleg köze van az úgynevezett idegi adaptációhoz, amely leírja, hogy idegsejtjeink hogyan tudják lelassítani vagy akár megállítani a változatlan stimulációra adott válaszaikat.
ez akkor fordul elő, ha hosszabb ideig bármilyen jelenetet vagy tárgyat bámul – észlelése halványulni kezd, amíg pislogni nem kezd, vagy a jelenet megváltozik, vagy apró, akaratlan szemmozgásokkal, úgynevezett mikroszakadásokkal orvosolható.
irány a Scientific American, hogy olvassa el a kutatás lenyűgöző bontását, és ha otthon próbálod meg ezt, itt van valami, amit meg kell fontolni, miközben távol van a hosszú, hosszú percektől:
a cikk egy változata eredetileg 2015 augusztusában jelent meg.