egy másik szó forsaken van elhagyni. Ha valakit vagy valamit magad mögött hagysz, hagyd el, és a személy, tárgy vagy hit elhagyatottá válik. Néha a háziállatokat elhagyják; elhagyták őket. Néha elhagynak helyeket; senki sem megy oda többé. És talán a legtragikusabb, hogy olyan világban élünk, ahol az embereket és a gyerekeket elhagyják. A férfiak és a nők a börtönben várják az életüket, amelyet a társadalom nagy része elhagyott; az idős emberek kevés látogatóval rendelkező otthonokban ülnek, a fiatalabbak és elfoglaltabbak elhagyják; azokat a gyerekeket, akik nem tudnak vagy nem tudnak megfelelni bizonyos követelményeknek, néha elhagyják az iskolarendszerek. És most A Bangladesi Rohingya menekülteket, a jemeni civileket és a venezuelai embereket a világ vezetőinek többsége elhagyta.
tudjuk és látjuk, hogy az emberek elhagyják az embereket a világunkban, de a Máté 27:46-ban Jézus azzal vádolja Istent, hogy elhagyta őt.
Jézus így kiáltott Istenhez: “miért hagytál el engem?”És úgy tűnik, hogy ennek a kiáltásnak egyenesen fájdalmának magjából kell származnia. Talán ez a legmélyebb része a szomorúságnak és az elhagyatottságnak, amit Jézus valaha is érzett. Voltak hatalomban lévő vezetők, akik elhagyták őt; voltak tanítók a saját hitéből, akik elhagyták őt; még néhány legközelebbi követője is elhagyta őt a végén. De ahhoz, hogy Jézus úgy érezze, hogy még Isten is elhagyta—ez egy másik szintre emeli az elhagyás érzését. Olyan szint, amely, ha őszinte vagyok, megijeszt.
Jézus szavai és az elhagyatottság érzése közvetlen utalást jelentenek a 22.Zsoltár első versére. Itt a zsoltáros felkiált: “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Miért vagy olyan messze attól, hogy segíts nekem?”És a zsoltáríró így folytatja: “kiáltok hozzád nappal, de nem válaszolsz; és éjszaka, de nem találsz nyugalmat.”
de akkor a zsoltár hangja elkezd fordulni. A 3. vers ezzel kezdődik: “mégis szent vagy” – mondja az Isten zsoltárírója, majd ezt követi: “mégis te vettél ki engem az anyaméhből; biztonságban tartottál … megmentettél engem.”
és ez a szó mégis, ez a zsoltár fordulása arra emlékeztet bennünket, hogy Jézust nem hagyta el Isten. Jézus fájdalmának, bánatának és magányának mélysége olyan volt, mintha elhagytak volna, teljesen elhagyatottnak éreztem volna magam, de nem volt az, és ez az, amihez ragaszkodom. Isten nem hagyta el Jézust. Isten nem hagyta magára Isten Fiát. Tudjuk, hogy ez igaz, mert ismerjük az egész történetet. Tudunk a Húsvét vasárnapjáról, tudunk a feltámadásról, tudunk az új életről és a test helyreállításáról. Tudunk a mentésről. Isten soha nem fog elhagyni minket, mert ez nem Isten természetében van.
eszembe jut egy történet, amelyet egy fiatal nő osztott meg velem, amikor néhány évvel ezelőtt Szicíliában jártam, hogy többet megtudjak a folyamatban lévő menekültválságról. Ezt a fiatal nőt Líbiában tartották fogva, és a Földközi-tenger egyik nem biztonságos átkelésére kényszerítették. A hajó nem volt hajózható, és nem sokkal később a veszélyes vizeken találta magát. Féltette az életét és a méhében lévő gyermeket, és megpróbálta megragadni a kötelet, mert nem tudott úszni. Sírt és imádkozott Jézushoz, próbált a felszínen maradni. Azt mondta nekem, hogy abban a pillanatban, amikor a hideg, sötét vízben volt, tudta, hogy Isten valóságos. A megmentését Isten kezének tulajdonítja,és azt mondta nekem, hogy Isten kegyelméből élt.
ez a nő azt mondhatta volna, hogy Isten elhagyta őt. Mondhatta volna, hogy Isten elhagyta, de ehelyett az életét és a megmentését Istennek tulajdonította. Megtapasztalta a 22. Zsoltár “még” – ét, és ezt őrzi az emlékezetében. Az Isten, aki biztonságban tartotta, az elméjében van, az Isten, aki megmentette őt, az ő Istene. Most Nagypéntek vasárnapi oldalán él, a forsaken helyreállított és feltámadt oldalán.
nem akarom, hogy átugorjuk a mély fájdalom valódi érzéseit. Ez nem lenne igaz a földi tapasztalatainkra. Azt sem akarom soha eltitkolni, hogy Jézus vagy mások mit gondolnak az elhagyatottságról és az elhagyatottságról. Ez az érzés valóságos volt Krisztus számára. Ez az érzés ma sok ember számára valóságos. De remélem, hogy emlékeztetem magam arra, hogy az elhagyatottság érzése nem ugyanaz, mint az elhagyatottság, és hogy a mély szomorúság, a magány és a félelem ellenére Isten nem hagy el minket—soha.