két dolgot mutatunk be itt Istennel kapcsolatban; az ő ítélete a gonosz ellen-a gonosz cselekvő nem menekülhet (a jó és a rossz közötti valódi különbséget az ítélet tartaná fenn); és az ő irgalma, türelme és hosszútűrése a gonosztevővel szemben-a jósága, amely bűnbánatra hívja. Aki továbbra is gonosz volt, megtévesztette magát azzal, hogy megpróbálta elfelejteni Isten biztos ítéletét, és megvetette jóságát. A következmények, egyrészt az Istennel és az ő igazságával ellentétes élet, másrészt a neki tetsző és ezáltal az örök élet utáni kutatás következményei, bizonyosak voltak-nyomorúság és gyötrelem az egyik esetben, a másikban dicsőség és becsület; és anélkül, hogy a zsidókat jobban tisztelnék, mint a pogányokat.
Isten a dolgokat valódi erkölcsi jellegük szerint ítélte meg, és a bűnös által élvezett előnyök szerint. Azok, akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek el, és akik törvény alatt vétkeztek, a törvény szerint ítéltetnek meg azon a napon, amikor Isten a szív titkait a Pál által hirdetett evangélium szerint ítéli meg. Az ítéletnek ez a jellege nagyon fontos. Ez nem a világ kormányzása földi és külső ítélet által, ahogy a zsidó megértette, hanem az egyéné, Isten szívének ismerete szerint.
Istennek is lenne valósága. Az a pogány, aki betöltötte a törvényt, jobb volt, mint az a zsidó, aki megszegte. Ha zsidónak nevezte magát, és rosszul viselkedett (vö. 2: 17), csak Istent gyalázta meg, és a pogányok között káromlást okozott, miközben kiváltságaival dicsekedett. Aztán kitágul arra a pontra, hogy Isten megköveteli az erkölcsi valóságot, és hogy az a pogány, aki azt tette, amit a törvény megkövetelt, többet ér, mint az a zsidó, aki nem engedelmeskedett, és hogy az igazi zsidó az volt, akinek a törvény a szívében volt, körülmetélve a szellemben is, és nem az, akinek csak külső körülmetélése volt. Ez egy olyan állapot volt, amelyet Isten dicsérhetett, és nem csak az ember.